Déjà vu

A múlt hét a rezsicsökkentésről szólt. Ez egy olyan téma, amiről mindenkinek meg van a véleménye, mindenkit érint, mindenki elmondja a magáét. Egyesek politikai csodafegyvernek titulálják, mások szerint Orbán Viktor egyszerűen újrateremti a Kádárizmust. Az áramszolgáltatók lázadoznak, és még a bíróság szerint is törvénytelen. Sokan viszont pont ezért álltak a Kormány mellé, mondván, végre valaki aki törődik velük.

Valahol mindenkinek igaza van, de senkinek sincs teljesen. És senki, de senki sem fogalmazta meg, hogy mi lenne az igazi megoldás.

Nincs igaza azoknak, akik a Kádár-rendszer újjá születését emlegetik, mert a Kádár-rendszer két dolgot jelent azoknak, akik visszasírják: biztos munkahelyet, fizetést és megfizethető árakat. Orbán csak a felét valósította meg: munkahelyet továbbra sem garantál, hisz nem tudja, hogy lehetne munkahelyeket teremteni. Innen nézve a kikényszerített ár stabilitás csak látszat: azoknak, akiknek nehézséget okozott a villanyszámla kifizetése, most is nehézséget fog okozni, és három hónap után úgyis kikapcsolják náluk a villanyt. Az igazság tehát az, hogy a legrosszabb házasságot kötötte meg Orbán: a gazdasági válság bizonytalanságát összeházasította a hatósági árak egy olyan rendszerével, melybe már egyszer belebukott gazdaságilag az Ország.

Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a Kádár-rendszernek sokba került az, hogy papíron megfizethetővé varázsolta az energiaárakat: újabb és újabb hiteleket kellett felvennie, amibe aztán gazdaságilag belebukott. A rezsicsökkentéssel mi is ilyet kockáztatunk: a hatalmas veszteség a lakossági energiaszolgáltatásban arra kényszeríti a szolgáltatókat, hogy a hálózataikat ne fejlesszék, így az elmaradó beruházások miatt nagyon könnyen visszatérhetnek a nyolcvanas évek nagy áramszünetei.

Másrészt azokat az energiaipari dolgozókat sem fogja vigasztalni a csökkentett rezsi, akik az elmaradó beruházások és az energiaszolgáltatók takarékoskodása miatt veszítik el az állásukat.

Harmadrészt a rezsicsökkentés nagymértékben igazságtalan. Azok, akik eddig is megengedhették maguknak, hogy pocsékolják az energiát, hogy 30 fokos melegben éljenek télen, akik versenyt űztek a pompás világításukból, és akkor is mellényzsebből fizették sokkal többet kapnak vissza, mint mi. Nekem havi hatszáz forintot jelentett a rezsi csökkentés. Szóval nem értem, mire fel ez a nagy kommunikációs offenzíva.

Beszéljünk inkább arról, hogy Bécsben, az ottani szolgáltatónál kb. 18 cent(!) egy kilowattóra villamosáram, ami most kb. 57 forint, míg itt ugyanennyi villamosáram körülbelül 47 forint. Ugyanakkor Bécsben az emberek átlag fizetése 1800-2000 euró, ami olyan 540 - 600 ezer forintot jelent - leadózva. Magyarországon sok esetben már szerencsés az, aki a papíron létező 144 000 konvertibilis kemény magyar forintot hazavisz.

Summa summarum: én jobban örülnék annak, ha a nagy csinnadrattával bejelentett, az erő politikájába roppant jól illeszkedő, ámbár kevés fantáziáról, még kevesebb szociális érzékenységről, ám annál több hülyeségről árulkodó rezsicsökkentés helyett a kormány két dologgal foglalkozna:

1. Hogyan lehetne minél több embernek biztos munkahelyet adni? Hogy lehetne megoldani azt, hogy a diplomás fiatalok is megérezzék, hogy Magyarország egy olyan hely, ahol lehet mire építeni. Hogy tudjam lesz munkahelyem jövő héten, jövő hónapban és még a következő 5 évben is.


2. Hogyan lehetne lassan megemelni úgy a dolgozó emberek fizetését, hogy ne infláció legyen a vége, hanem szép lassan az arányok eltolódjanak úgy, hogy kicsi hazánkban is annyi energiát vehessünk fizetésünkből, mint egy osztrák a saját fizetéséből - vagy bármi mást.