Ünnepel az ország: dr. Karikó Katalin visszatért. Igaz csak ideiglenesen, inkább családlátogatás jelleggel, de ha már itt van, akkor a miniszterelnöktől kezdve az MTA-n és a szegedi polgármesteren át a Szegedi Egyetemig mindenki akart vele egy közös fotót, egy húszperces beszélgetést. És persze csak úgy záporoznak az elismerések és díjak.
Csak egy valamiről nincs szó: hogy a Karikó Katalin életpályája mögött milyen tragédia húzódik meg.
A miniszterelnök miután smúzolt egyet a legújabb “hazai büszkeségünkkel”, kijelentette, hogy nem kér többet a Pfizer vakcinájából, mert van elég és amúgyis jövőre lesz magyar vakcina is.
Pedig magyar oltóanyag nem csak lesz, de már van, legalábbis lehetett volna.
Ha nem építjük le harminc évvel ezelőtt Karikó Katalint.
Tévedés, nem akarom számon kérni az akkori szegedi akadémiai közösségen, hogy miért nem látott a jövőbe. De riasztó, az amúgy teljesen elhallgatott statisztika, hogy a magyarnak született 10 Nobel-díjas közül csak kettő volt magyar az elismerés átvételekor magyar. Karikó Katalinban sem látták meg a potenciált, valamiért Barabási Albert László is amerikai egyetemen lett híres. Rajtuk kívül még mennyi magyar kutató, mennyi tehetség, mennyi potenciális Nobel-díj, mennyi potenciális magyar találmány és kitörési lehetőség vándorolt ki tőlünk külföldre?
Egyszerűen mintha vakok lennénk a tehetségre.
Pedig a Pfizer lehetne magyar vakcina is, és akkor tőlünk venné az Európai Unió a nagy hatékonyságú, covid elleni oltásokat.
Magyarország lehetne az EU Szilikon völgye, ha nem az lenne nálunk az útja a kitörésnek, hogy “Mars ki!”.
Nem hozunk áldozatokat egy tehetségért sem, és ez tragédia. Olyan, amibe – mint a covidba – belehalunk, ha nem teszünk valamit ellene és nem olttatjuk be magunkat. Olyan jó lenne, ha a nemzeti jelző egyszer azt jelentené, hogy a következő Karikó Katalinnak már nem kell nyugatra mennie, hanem Magyarországon, magyar egyetemen, magyar vállalkozásban éri el sikereit.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése