#5

Márpediglen a programozókról azt kell tudni, hogy alapvetően nárcisztikus lények. Zseniálisak, de ugyanakkor annyira érzékenyek mint a mimózák, de csak a számítógpüknek mutatják ki. Legtöbbször.

Írok egy programot. Egy kellemes kis rendszeret, mindenféle okos kis szolgáltatással. Írok és egyszerre elakadtam. Nem először, nem is utoljára. pár napig pihentetni kell ilyenkor a projeltet és nem lesz semmi baj. a legnagyobb baj, ha ilyenkor mutatod meg valakinek. beszéd közben ugyan rájöhetsz a hibádra, de a diganozis mindenképpen az hogy az egész rendszered hibás, és kikell dobni az utolsó sor kódot is belőle.

A programozók zseniálisak. ilyenkor mégis ugyérezzük, hogy le kell innunk magunkat. mivel ez nálam nem jöhet szóba, másképp ütüm ki magam. mondjuk, hogy hajnalig sétálok a viharban.

Tegnap is. amikor a lelkészség közepén lévő "kerekasztal" mellett jövök rá, G. mellett, hogy hibás a kód, rögtön úgyéreztem, hogy csak valami minimális "nem alázkodunk meg itt ennyire, majd otthon" érzés tart vissza, hogy ott helyben addig nyomogassam a delete gombot, amíg a forrásból van valami a gépemen. minden bájtot ki akartam írtani.

Szerencsére tegnap vihar volt. szép nagy vihar. elmentem sétálni, megáztam, bőrig, de mire hazaégtem, már a telihold világított meg, s mikor az ágyba dőltem lerúgva magamról a vizes cuccaim, már úgyéreztem, csak ez a kis meleg kell, nem érdekell a program.

Reggel úgyis kijavítom és sebészi pontossággal folytatom a munkát.