Ki adja tovább a reményt?

Én nem ismertem személyesen Bogdán Lászlót, egyszer ha találkoztunk. Ettől még figyeltem, hallgattam előadásait, szerepléseit, figyeltem tetteit. Egy jobb világért küzdött, egy teljesebb, szabadabb világért, amiben egyszerűen jobb élni. 

Küzdött az előítéletek ellen. S bár volt olyan, amikor maga is inkább festette magát, tény hogy élte nagyobbik részében az ország lelkéért harcolt: az embereket a maguk teljességében ítéljék meg és a csoportok - legyenek társadalmiak, nemzetiségiek, politikaiak - és számoljanak le az előítéleteikkel a más frakciókba tartozó emberek felé. Nem egyszerűen a cigányság elismerésért, hanem minden ember elfogadásáért, lelkéért akart harcolni.

És ezért nem csak magyaroknak beszélt a cigányokról, hanem a cigányoknak a magyarokról, sőt mindenkinek az életről, a felebarátról, az embertársról.

Bosszantotta az igazságtalanság, bosszantotta, ha a vezetőik kihasználják a csoportokat, legyenek azok az ORÖ, az önkormányzat, az állam, vagy pártok vezetői. Nem egyszer borította a bilit. Megtette azt, amit sokan szerettek volna, de végül a vezetőink közül senki sem merte: megkérdezte hogy merre tűntek el a milliárdok, amik a cigányság segítésére, kultúrájának ápolására, iskoláztatásra és segélyezésére adott a magyar állam? Munkája nem csak a cigányokra volt hatással. Bátran rákérdezett mindig mindenkinél arra, hogy ki mit tett az elesettekért. Utálta a maszlagot, a köntörfalazást, a lényeget, az egyenes választ kérte. S Mivel bátor volt kimondani az igazságot sokfelé szerzett ellenséget karrier politikusok és saját népcsoportjának vezetői között.

Nem elégedett meg azzal, hogy mi van. Mindig előretört és erre biztatott másokat. Nem hitt az erőfeszítés, a munka nélküli előrehaladásban és nem szerette a gyors és látszat megoldásokat. Hosszútávon akart egy jobb, egy nyitottabb magyar társadalmat, egy szebb, békésebb országot felépíteni.

Miközben olvasom Bogdán László nekrológjait azok tollából, akik ismerték, ismerni vélték, vagy csak egyszerűen kapcsolatban voltak vele, sajnálni kezdem, hogy nem volt merszem, erőm, időm beszélni vele. Szerintem jól kijöttünk volna egymással.

Sokan nevezik őt "a remény"-nek. Szerintem nem volt az. Ő csak ajtót nyitott és beeresztette a világba a reményt, és most, amikor már nincs, akkor a mi kötelességünk az ajtót nyitva, az általa beeresztett reményt életben tartani. Át kell vennünk a feladatait - nem csak Cserdiben. Bogdán László értékei, a világ, amiért harcolt, minden magyar demokrata értékei. Kötelesek vagyunk folytatni a munkát, segíteni azokat, akik folytatják a harcot az elfogadóbb társadalomért, az önmagunk és mások megismeréséért, a szegények segítésért, egy igazabb társadalomért, saját és a másik ember lelkéért. Remélem mindazok - velem együtt - kik nekrológot írtak róla, neki, kiveszik részüket Bogdán László életművének továbbviteléből.

Mert tovább kell vinni a lángot, a példamutatást, megmutatni az embereknek, hogy bár sokszor a vezetőiktől is ezt látják, de nem a lopás, nem a bűn visz előre, hanem a becsületes kemény munka, a tanulás, önmagunk és a közösségünk fejlesztése és gazdagítása. Tovább kell vinni az általa elkezdett programokat a köcsögmentesítéstől a szegények önellátásán át, a roma szervezeteke belüli korrupció és sikkasztás felszámolásáig. Hatásos programok kellenek a vidék elszegényedése és a társadalmi csoportok, etnikumok között húzott falak ellen.

Rengeteg munka, s nem tudom, készen állunk-e rá.

Laci, megpróbáljuk folytatni. Nem állunk készen, hisz túl korán mentél el, de legalább megpróbáljuk. Ígérem.