Félelem és reszketés országa

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,

A magyar nép zivataros évszázadaiból

Magyarország egyre inkább hasonlít egy diktatórikus rémálomra. Mert diktatúra az, ahol az emberek nem mernek kiállni és nem merik elmondani a panaszaikat, mert félnek az automatikus, kegyetlen és határtalan bosszútól.

Sándor Mária csecsemő és kisgyerekgondozó nem tartozik közéjük. Amikor szembesült a magyar egészségügyet, sőt egyáltalán a közfeladatot ellátó dolgozók lehetetlen helyzetével, kiállt, szót emelt s azóta sem hallgatott el.

Mert ma az állami szektorban az a helyzet, hogy minél távolabb van valaki a döntéshozóktól, annál kevésbé figyelnek oda rá. Gyakorlatilag a minisztériumok és polgármesteri hivatalok portása nagyobb figyelmet kap, mint egy ápoló, nővér, pedagógus, vagy közlekedési dolgozó. Utána persze megy a csodálkozás, hogy miért nincs elég orvos, vagy ápoló, miért nehéz betölteni egy autóbusz-vezetői állást...

Ezek az emberek 25 éve el vannak felejtve.

Persze vannak nekik érdekképviseleteik, szakszervezeteik, melyek a rendszerváltás óta képtelenek megtalálni a helyüket. Sok szakszervezeti vezető még mindig annak tartja a szakszervezetet, ami a Kádár-korban volt: egy-egy párt meghosszabbított karjának. Jó példa erre a VDSZSZ, illetve egykori vezetője, Gaskó István, aki a Fidesznek két szívességet is tett: 2007-től folyamatosan zaklatta a közvéleményt állandó sztrájkjaival, másrészt ezekkel a sztrájkokkal okot szolgáltatott arra, hogy az új Munkatörvénykönyvében a Fidesz-KDNP jól megnyirbálhassa a munkavállalók sztrájkjogait.

Pedig 1990-től egy érdekképviseletnek tényleg több a feladata, mint politikai ugródeszkának lenni, vagy kedvezményes üdülési lehetőségeket értékesíteni, a munkavállalóknak igenis valódi érdekképviseletre lenne szüksége.

Szükségük van, de nem bíznak a szakszervezeteikben. Sokan egyetértenek a protestálókkal, de látva azt a széthúzást, amit a régi felfogású szakszervezeti vezetők közt uralkodik, inkább visszahúzódnak a csendes arctalan tömegbe.

Pedig nem ez a megoldás, hanem amit Sándor Mária tesz: kiáll, harcol. Összefog mindenkivel, aki szót emel az egészségügyi dolgozókért.

Én nem az egészségügyben dolgozom, de most én is szót emelek értük.

Szólok mindazokhoz, akik azt hiszik, hogy ez politikai hangulatkeltés: nem, ez nem az. A közfeladatot ellátó dolgozók bérrendezése ugyan politikai kérdés, de pártsemleges ügy. Ez egy olyan ügy, amit nem lehet pártpolitikai szempontok alá rendelni. Ennek képviselete nem dicsőség, de kötelessége minden pártnak. Aki ezzel nem törődik, aki ezt nem képviseli a parlamentben az a nemzet szégyene.

Szólok szakszervezeti vezetőkhöz: vessék ki maguk közül azokat, akik a szakszervezeteken keresztül szeretnének politikai harcot vívni, pozíciót szerezni, távolítsátok el a pártkatonákat. Képviseljétek a dolgozót, ne csak a saját tagjaitokat, de a kollégáitokat is. Fogjatok össze a közös célokért és mutassátok meg, hogy létezik még őszinte, megalkuvás mentes érdekképviselet.

Vegyetek példát a Miskolci Közlekedési Vállalat három szakszervezetéről, akik ellenállnak a szalámi politikának és a járművezetők annak ellenére kiállnak a sztrájkfenyegetés mellett, hogy nekik felajánlották a béremelést. De addig nem állnak fel ők sem, míg a kollégáik, a társaik is mind meg nem kapják a maguk jussát.

Jusson eszetekbe Balog miniszter úr szava: "Ami jár, az jár!"

Végül szólok az ápolókhoz: ne féljetek! Mindenkinek nem mondhatnak fel! Nem vagytok egyedül, Magyarország mellettetek áll. Aki ellenetek van, az minden magyar munkavállaló ellen van. Aki ellenetek van, az elárulja Magyarországot. Mert a bérrendezésetek ugyan politikai akarat kérdése, de nemzeti ügy, hisz sokkal fontosabbak vagytok, mint a stadionok, mint a felcsúti kisvasút, mint a Sándor palota!

Ne feledjétek, az okos politikusnak szívügye az egészségügy, mert tisztában van vele, hogy amikor meglátja a következő választások eredményét és szívrohamot kap, akkor bizony a ti óvó, védő, ápoló kezeitek közé kerül.