Most turkáljunk egy kicsit a főiskolai hallgatók zsebében!
Sokan csak addig jutnak el, hogy megfogalmazzák: a felsőoktatás sokba kerül, és jó lenne ha a költségekbe beszállna az egyetemi hallgató is.
Alapesetben tőlem sem idegen a hallgatói költségtérítés, vagy tandíj gondolata, hisz egy jól prosperáló világban az egyetemi hallgatóknak van lehetőségük és alkalmuk az egyetem mellett dolgozni, munkából eltartani magukat. Mondom egy jól működő világban.
Magyarország nagyon messze van ettől. Belegondolva, az egymást követő oktatási kormányzatok mindig csak addig jutottak el, hogy megfogalmazzák, bevezessék a tandíjat, vagy eltöröljék és költségtérítésnek kezdjék hívni, tulajdonképpen pepitában ugyanazt. De a rendszer egészére senkinek sem volt átfogó koncepciója, és a Hoffmann-i Rémálmokat elnézve ma sincs.
Egy normálisan működő felsőoktatási finanszírozási rendszerhez az első lépés az lenne, hogy az egyetemek esetében jól szétválaszthatóan szét kell választani a kutatási pénzeket, és az oktatási pénzeket, és motiválni kell az egyetemeket, hogy az előbbiekből tartsák fenn magukat, hisz az egyetemek tudásbázisok: az innovációk, alkalmazott kutatások jelentős része, az alapkutatások majdnem egésze kell hogy belőlük származzon, ezzel is biztosítva, hogy a hallgatók mindenkor a legmagasabb színvonalon tanulhassanak, a legfrissebb eredményeket és technikákat ismerjék meg. Ráadásul a kutatás elméletileg jobban fizet. Ehhez állami akarat kell és egy rendszer, mely a kutató egyetemeket összehozza a kutatást igénylő, azt hasznosító cégekkel.
Még a második lépés sem a tandíj bevezetése, hanem a foglalkoztatottság növelése. Addig nem lehet a diákokat kiterelni a részmunkaidős munkaerőpiacra, amíg nincs ilyen piac, és addig nem is lesz piac, amíg a szakképzett, teljes állást kereső harmincasaknak és negyveneseknek nem tudunk elegendő állást kínálni. Magyarországon hosszútávú tervek kellenek a munkahelyteremtésre, és a diákok által vállalható részidős foglalkoztatási forma megjelenésére, felfutására és népszerűsítésére. Ez az a pont, ami hallgatóktól független, ugyanakkor a hallgatók joggal várják el minden olyan a kormányzattól, amely azt szeretné, hogy a diákok járuljanak hozzá a főiskolai képzésük költségeihez.
Még ezek után sem lehet csak úgy egyszerűen bevezetni a sokat emlegetett tandíjat - vagy nevezzük akárminek is. Számot kell vetni azzal a ténnyel, hogy amíg egy felfutó, vagy jól működőgazdaság helyet teremt a részidős foglalkoztatásnak, egy gazdasági válság, ami bármikor bekövetkezhet, pont ezeket a munkahelyeket számolja fel legelőbb. Ösztöndíjak és korszerű diákhitelezési rendszerrel kell biztosítani azt, hogy egy átmenti életviteli, vagy gazdasági zavar se veszélyeztesse a tanulmányok megkezdését, folytatását, vagy befejezését. Ösztönözni kell a magánszektort alapítványok és rendszeres ösztöndíjak alapítására, állami, szociális alapú ösztöndíjat kell bevezetni - melynek szétosztása az független az egyetemektől. Másrészt a mai diákhitel rendszer magtartásával és szélesítésével, korszerűsítésével egy olyan rendszert létrehozni, mely végső mentsvárként szolgál a nehéz helyzetbe került hallgatóknak, ugyanakkor nem jelent végtelen terheket.
Mint látható a diákok számlájának rendezése nem egyszerű. Ugyan jó lenne, ha mindenki mögött ott állna a család, és segítené a tanulmányaiban, de lássuk be Magyarországon kevés olyan szerencsés van, akinek a szülei ezt megengedhetik. Sok hallgatónak még úgy is dolgoznia kell, vagy diákhitelt (adósságot) kell vállalnia, hogy államilag finanszírozott tanulmányokat folytat. Ugyan egyszerű azt mondani, hogy sok megélhetési egyetemista van, mint feltárni az egyetem elhúzódása mögötti komplex tanulmányi és szociális okokat, de nem lehetetlen, és őszintén szólva, ugyan lehet hogy vannak megélhetési egyetemisták, de korántsem annyian, mint a kormány érzékeltetni akarja, és főleg nem ott, ahol keresi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése