Titokország

Volt egyszer egy ország valahol egy civilizált világ közepe táján. Népe azt gondolta, hogy a dolgok rendben mennek, az ország a helyén van és szorgalommal, kitartással mindig előrébb juthat.

Persze mindig voltak Titokországban elégedetlenkedők, akik mindenféle bajokról beszéltek, de ezek kívül estek az ország népének érdeklődésén. A nép azt gondolta, hogy vannak dolgok, amelyekre neki nincs ráhatása. Különben is vannak az országnak fizetett bölcsei, akik tudják, hogyan kell Titokországot kormányozni, tudják mit kell az embereknek mondani és azt is, mit kell eltitkolni. Azt is gondolták az emberek, hogy mindez olyan bonyolult dolog, amihez Ők – az egyszerű nép - nem érthetnek. Így aztán Titokországban nem beszéltek a múltról, nem beszéltek a fájdalmakról, és a régi sérelmekről sem.

Egyszer aztán jött egy Nagyhatalmú Vezér, aki megértette Titokország lakóinak gondolkodását. Rájött, hogy az ország népe (kényelemből vagy tán azért, mert sose mondták neki, hogy ez az ő ügye is?)  nem akar szembesülni a bajokkal, nem akar tudni problémákról, nem akar beleszólni a fizetett bölcsek dolgába. Ráadásul Nagyhatalmú nagyon jól beszélte Titokország népének nyelvét, ismerte ösztöneiket. Tudta, mikor, mit kell mondani, hogy csodálják őt, hogy higgyenek benne és azt is tudta, hogyan kell elhallgattatni azt a néhányat, aki hangoskodik. A Nagyhatalmú Vezető nem sajnálta a pénzt. A paripa és a fegyver már úgyis nála volt, hát beáldozott egy kis apanázst ide, megvásárolt egy kis földet ott, stadiont építettet ezzel és közvilágítást szereltetett azzal. Így épült lassan, de biztosan Titokország. Egyre nagyobb, egyre hatalmasabb lett.

A TITOK, terjeszkedni, növekedni kezdett. Behatolt az élet minden területére. Titkosították a Nemzeti Bank cégeinek gazdálkodását, a Paksi Erőmű beruházást, a kórházi fertőzések adatait, a TAO pénzeket, a Seuso-kincsek ügyét, de még a lehallgatott újságíró aktait és a bevándorlás miatt kialakult tömeges válsághelyzet okait is. És amikor mégis valami konfliktus adódhatott volna, akkor jöhetett az újabb titkosítás. Titkosították a közforgalmú vasúti járművek biztonságos üzemeltetésével közvetlenül összefüggő műszaki adatokat is, hogy ne zaklathassa fel az ország népét, hogy merre mennek a kisvasutak, vagy hogy életveszélyes-e a metró.

És a TITOK csak nőtt és terebélyesedett. Lassan behatolt az emberek életébe. Először csak a munkahelyeken találkoztak vele, de aztán megvetette lábát az otthonaikban is. A családi beszélgetéseket kezdte átszőni és valami sejtelmes köd jelent meg egyes asztalok fölött az ünnepi ebédeknél. Mindenki érezte: van, amiről nem jó beszélni!

Ám egyszer csak a TITOK elkezdett feszíteni. Minél nagyobb lett, annál vékonyabbá vált a burok, amely körülvette. Lassan átlátszóvá vált. Egyesek féltek, mi lesz, ha kipukkad? Mi marad utána? Mások azt gondolták, elviselhetetlen a feszülés és mindegy mi lesz utána, meg kell történnie.

De senkinek nem volt elég bátorsága, hogy Titokország alapját, a TITKOT megkérdőjelezze. A fizetett bölcsek nem akarják, hogy kidurranjon a burok és Titokország népe még ma sem gondolja úgy, hogy köze van ahhoz, hogy valójában mi történik vele.

Azt nézi, mi történik máshol, kritizálja más országok népeit, ellenséget lát és kétségbeesik, de még mindig nem gondolja, hogy lehetne másképp is…

De egyszer talán majd megjelenik a kis Ábel, hogy jól hallhatóan, többször egymás után megkérdezze Titokország népét: DE MIÉRT? DE MIÉRT? DE MIÉRT?